Az idén 60 éves L. Molnár István a Református Börtönmisszió vezetője, a budapesti Kozma utcai fegyház és börtön lelkésze.
23 éve börtönlelkész, ez lassan egy életfogytiglan. Hogy kezdődött?
Eszembe sem jutott, hogy bejöjjek a börtönbe. Viszont lelkész lettem Pestszentlőrincen és a gyülekezet itt kezdődött a köztemető és a börtön határán. 1993 karácsonyán aztán behívtak a börtönbe istentiszteletet tartani. Akkor kezdődött a szerelem.
Ritkán használják a szerelem szót a büntetés-végrehajtással kapcsolatban.
A szerelem egyfajta kapcsolatot is jelent. És egy lelkésznek életfeladat, hogy segítünk együttgondolkozni egy másik embernek, aki ráadásul a legmélyebben van. Egy csapatként sírunk és együtt örülünk.
Kétszemélyes csapatmunka?
Hármas fonál ez – a fogvatartott, a lelkész és Isten hármasa. Próbálom rávezetni őket, hogy nem kell elhagyni magukat, mert az Isten sem hagy el. És elérhetővé teszem a fogvatartott számára ezt a megoldási lehetőséget. Többen azt tartják a rácsok mögött, hogy őket gyerekkorukban hagyták magukra. Sajnos a lelki kutakat hamar betömik, még ha ez a gyerekkorban valamennyire tiszta. De itt a börtönben van lehetőség a kutak megtisztítására.
Van, akivel nem jut dűlőre?
Vannak, akik "mindig jobban tudják". Őket meg kell hagyni ebben a tudatban, én csak a lehetőséget kínálom fel. De amíg ők bezárkóznak, nehéz bármit tenni. Már az is a lélek zsákutcája, ahogy a bűncselekményt elkövetik. Szerencsére a börtön jó terep, hogy az ember segítsen, akár a bilincsek feloldásával, akár a lelkek kiszabadításával. Amikor a fogvatartott tényleg kiszabadul, szembe kell néznie azzal, ahogy a társadalom megbélyegzi.
Ezen hogyan tud segíteni lelkészként?
Eljuthatnak oda, hogy a szabadulás után tudnak élni, képesek adni is, nem csak kapni. Akad olyan egykori fogvatartott, aki a büntetése letöltése után megtért és presbiter lett, más gyülekezeti gondnok. És ehhez az is kellett, hogy az érintett református gyülekezetek tagjai igent mondtak rájuk, befogadták őket.
Gyakoriak a sikertörténetek?
Akadnak. Nemrég csörgött a telefonom. Egy ismeretlen férfihang jelentkezett, akit azért pár mondat után be tudtam azonosítani. Azt mondta, sosem felejti el, amikor annak idején a börtönben én tanácsoltam neki, hogy a szabadulása után tanuljon angolul. Felsőfokú nyelvvizsgát tett, előbb sofőrként helyezkedett el, külföldre szállított turistákat, majd a cége megbízta, hogy az idegenvezetést is tanulja ki. 4-5 csillagos szállodákban alszik, azt mondta, a luxushotelekben sem felejti el a börtönt. Hogy amikor a zárka vaságyán feküdt, megértette, hogy innen csak Isten segítségével juthat feljebb. És neki sikerült! Persze volt, aki nem tudta, hogy mihez kezdjen, mikor szabadult. Utolsó fillérjein egy lottószelvényt vett és csak lesett, amikor elkezdték kihúzni a számait. Végül hármasa lett, abból a pénzből pedig egy hónapig megélt, ezalatt talált rendes munkát. De azért nem ez az általános recept.
Sokan járnak a börtönbeli istentiszteletekre, bibliaórákra?
Kétezer előtt még nem volt kötelező a börtönlelkészi szolgálat, csak missziós lehetőség volt. Viszont kevesebb programjuk volt a fogvatartottaknak, így 120-150-en is tolongtak az istentiszteleteken. Ma már több a program, de így is szép számmal vannak. Tudják, hogy a vallás nagyon sok belső lelki segítséget ad. De húsz éve járok a Budapesti Fegyház és Börtön területén működő Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe is és elmondhatom, hogy az ott lévő sérült emberek nagyon figyelnek az igére. Azt veszem észre, hogy az ige varázsa elfelejteti velük, hol is vannak. Olyanok is eljönnek, akik egyébként semmilyen programon nem hajlandók részt venni. Vittem én már oda Úrvacsorát is, persze főigazgatói engedéllyel.
A református egyház támogatja a munkáját?
Tizenegy református misszió van, ebből az egyik a börtönmisszió, amit én vezetek. Mára 12 bv. intézetben dolgozik református lelkész, mind a parancsnokok, mind az egyházi vezetés elismerik a munkánkat.
Alapító szervezője a velencei kapcsolattartó tábornak. Miért hozta létre?
Olyan fogvatartottaknak szervezzük a baracskai lelkésztársammal, akiknek van aktív kapcsolattartásuk. A szabadulásuk előtt egy-másfél évvel elvisszük őket egy hétre a családjukkal. Így módjuk van megbeszélni a jövőt és lezárni a múltat. Nekem is megrendítő volt látni, amikor az egyik fogvatartott ott Velencén találkozott először a hat év körüli kisfiával. A tábor zárónapján a férfi megkért, hogy fotózzam le a gyerekével. Mikor megtettem, a fogvatartott megkérdezte, hogy tudom-e mekkora távolságot győzött le az a mosoly, ami a gyerek arcán volt. Kiderült, hogy az első nap a gyerek megkérdezte az anyját, hogy ki ez a bácsi, akinek fogod a kezét? A második nap is csak értetlenkedett, a harmadik nap pedig átölelte a férfit és azt mondta neki: édesapám. Három napos küzdelem után megnyerte a saját gyerekét.
Ön is nyert hasonló "csatát"?
Egy fogvatartottra különösen emlékszem, akivel sokat foglalkoztam. Büntetésének vége felé már kijárt velünk eltávozásra, tisztességesen viselkedett, úgy látszott, rendben lesz. Aztán a szabadulása után nem sokkal szól az őrség, hogy lelkész úr, nézzen csak ide, ki van itt. Az én emberem volt, újra bűncselekményt követett el. Teljesen ledöbbentem. Mikor a fogvatartott odaintett nekem a sétáján, nem integettem vissza. Pokoli nehéz volt, de nem engedtem vissza. Miután kiszabadult, megköszönte, hogy elutasítottam. Így értette meg, hogy amikor már én sem álltam mellette, akkor csak Istenre számíthatott. Azóta nem került vissza.
Bírja még ezeket a csatákat?
Lelkileg ez a munka sok megújulást hoz és rengeteg örömet jelent. Az, hogy másoknak is örömet tudunk adni. Ez mindennél többet ér.
A cikk szerzője: Munkácsy Márton