Tíz éve, 2006. december 22-én, 38 éves korában hunyt el Dósa Zsolt kollégánk, akinek emléke még mindig jelen van a Bács-Kiskun Megyei Bv. Intézet mindannapjaiban.
Dósa Zsolt őrmesterként 1991-ben kezdte meg szolgálatát Kecskeméten, vezetői felfigyeltek a huszonhárom éves fiatalember képességeire, ezért már '93-ban sikeres felvételit követően a Rendőrtiszti Főiskola büntetés-végrehajtási szakán tanult. Itt is kitűnt szervezői készségével, hiszen évfolyamában ő volt a bv.-s szakasz szakaszparancsnoka.
Tanulmányai befejezését követően 1995. júliusában tért vissza Kecskemétre, ahol először körletparancsnok, egy évvel később pedig már vezető nevelő volt. E beosztását 2001. novemberéig töltötte be, ekkor döntött úgy, hogy szeretne visszatérni a biztonsági osztályra, így biztonsági tiszt lett és egészen haláláig töltötte azt be.
Nagy fegyverbarát volt, széleskörű ismeretekkel rendelkezett a kézifegyverekről, harckocsikról, harci repülőgépekről. Talán ezért is vettük természetesnek, hogy a lövészetek alkalmával a lőgyakorlatokat is ő vezette.
Feleségével, Petrával 1998. karácsonyán ismerkedtek meg, rövid idő után össze is házasodtak. Gyermekük Ábel 2003-ban született, halálakor még csak 3 éves volt. Felesége szerint Ábel nem csak külsőleg hasonlít hozzá, ugyanolyan nagy kópé, mint apukája.
Családját odaadóan szerette, nagyon fontos volt számára a felesége és kisfia. Sokat nevettünk a kis Ábel vödörben fürdetésén, mert szerinte a vödör formája hasonlít az anyaméhhez és megnyugtatja a kicsit. Végső nyughelye a lakiteleki temetőben található, ahol mindig van egy-egy szál friss virág, koszorú, annak jelképeként, hogy emlékezünk rá.
Zsolt, a biztonsági osztály "Kapitánya" a kecskeméti börtön biztonsági tisztje volt. A mindig jókedélyű, segítőkész kollégával öröm volt dolgozni. Az ő szolgálata alatt nem volt olyan esemény, amit ne tudtunk volna megoldani, tettük mindezt az ő vezénylete mellett, magabiztosan, hiszen tudtuk a "Kapitány" itt van és ha kell segít.
Egy februári hideg reggelen a váltás számára még eligazítást tartott, majd hirtelen rosszul lett és kórházba került. A megkezdett szolgálatát már soha nem fejezte be, tíz hónapig küzdött a gyilkos kórral, de azt nem sikerült legyőznie. Hiába volt az orvosi segítség, a család odaadó szeretete, a barátok és a munkatársak biztatása, Zsolt szervezete nem tudta legyőzni a rákot. Halálhíre mindenkit lesújtott, akkor december 22-én nem csak egy baráttal, munkatárssal lettünk kevesebbek, hanem elhagyott bennünket a mi Kapitányunk.
Eltelt tíz év és emléke továbbra is él bennünk, hiszen még azok is emlegetik, akik már csak hírből ismerték, a munkatársból lett barátok pedig furcsa kettősségben emlékeznek rá. Egyrészt mindenkinek hiányzik, másrészt mindenkinek van egy vidám története arról, hogy egy-egy feladatot milyen rutinnal és ha kellett szigorral, vagy éppen humorral tudott ő megoldani.
És egy eddig ki nem mondott gondolat; a halála előtti két évben a haditechnikáról szóló könyvek helyett Márai Sándor műveit olvasta, kedvence a Füves könyv volt. Mintha kimondatlanul tudott volna valamit a jövőről...
Kedves Kapitány emlékedet tovább őrizzük!