Laár András rács mögött, avagy akit leültetnek, nem mindegy hogyan ül
Publikálva: 2016. július 13.
2016 nyarának egyik napfényes délutánján bezárult a győri börtön kapuja a közismert előadóművész, Laár András – a mindenki által ismert "Besenyő Pista bácsi" – mögött. A szenzációs hírre felkapja a fejét az ember. Lehet, hogy van, aki csodálkozva mondja erre: "Ezt azért róla nem gondoltam volna", és akadhat olyan is, aki csettint, és kárörömmel kijelenti: "Sejtettem… kibújt a szög a zsákból…".
A börtön kapuját ez alkalommal Laár András – nem, mint humorista, nem is mint költő, vagy zeneszerző, dalszövegíró, és nem is mint a L’art pour l’art Társulat és a KFT Együttes alapító és jelenlegi tagja –, hanem mint spirituális ember, mint buddhista pap lépte át. A Győr-Moson-Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet meghívására azzal a céllal érkezett, hogy derűs életfelfogásának, sokoldalúságának, egy irányban elkötelezett életszemléletének titkát fedje fel azok előtt, akik elhibázták életüket – mert rossz irányban köteleződtek el – és emiatt most börtönben ülnek.
_gyor.jpg)
A fogvatartottak előtt a művész (jelen esetben azonban lelki vezető) elmondta, hogy aki elvesztette a szabadságát nincs irigylésre méltó helyzetben, mégis egy nagyon értékes dologgal megajándékozták: időt kapott. Időt arra, hogy átgondolja az életét és célul tűzze ki egy belső nyugalmi állapot megtalálását. Fontos ilyenkor megtalálni a belső csendet. Mégpedig azért, hogy rájöjjön az ember arra, hogy mi az, ami zavarja ezt a belső békességet. Azután pedig kizárja azt, ami nem hagyja békén és ezzel eltéríti a nyugalomtól.
A börtönben ülők figyelmét arra hívta fel, hogy nem mindegy hogyan "ülnek", miként töltik büntetésüket. Mert – ha már úgyis "ülni kell" – ülni úgy érdemes, hogy az ember elcsendesedik, megpróbál ezért a légzésére koncentrálni. Elmondta, hogy az ének, vagy a zenei hangok is segítenek abban, hogy gondolatainkat távol tartva csendben befelé, Istenre figyelhessünk.
_gyor.jpg)
Minden jó előadóművész ahhoz szokott hozzá, hogy az előadás végén tapsvihar a zárás. A győri börtönben azonban – a korábbról megszokott humoros felszín – ez alkalommal nagyon is komoly mondanivalót takart. Más környezet, más hallgatóság, más előadás, és talán a taps is más volt a művész számára, mint máskor. A művészben mintha kérdőjelek maradtak volna arra vonatkozólag, hogy vajon mi jutott el a hallgatóságához.
Csakhogy a programnak nem volt még vége, mert ezek után a börtönrádiósok alaposan felkészült stábja vette körül és tartott mikrofont Laár András elé. Ezúttal nem annyira a taps, mint éppen a jól megfogalmazott, felkészültségről tanúskodó kérdések sora volt az igazi visszajelzés. Reflexió volt ez arról, hogy amit elmondott, az mennyire rátalált a nyitott szívekre, és az érdeklődő, és értő fülekre. Az elkészült interjú mélységében felért egy újabb előadással.
Ezúttal kiderült tehát, hogy akiket "leültettek", azoknak egyáltalán nem mindegy, hogyan ülnek, mivel töltik a kiszabott büntetés idejét: konfliktusokban őrlődve és még mélyebbre jutva, vagy törekedve a belső békességre, ami kihat majd a kapcsolatokra rácsokon belül és kívül egyaránt.
A meditációról szóló komoly tanítást persze Laár András sok-sok humorral fűszerezte. Hangja újra és újra átcsapott a jól ismert "Besenyő Pista bácsi" hangjába, akinek – mint tudjuk – "mindig igaza van, tehát éppen most is".
Jánosa Attila börtönlelkész
Menü
Navigáció