Preventív álom című művével Márkus Tamás elítélt nyerte meg a BVOP Fogvatartási Ügyek Szolgálatának irodalmi pályázatát. Az intézet nevében Széles Gábor bv. dandártábornok gratulált a szerzőnek, akinek alkotása a Börtönújságban és Börtönügyi Szemlében is megjelent.
Az álmokból és az átélt érzésekből merítő, az elkövetett bűnről és a boldogság utáni vágyakozásáról szóló írást itt olvashatják:
Márkus Tamás: Preventív álom
Mámoros hangulatban, a különböző tudatmódosítóktól bódultan rogyott Karcsi az ágyra. A kopott, halszálkás parketta is cikcakkban futott a végtelenbe, vagy csak a szoba sarkáig… Elment az utolsó vevő is! – nyugtázta, miközben a zacskókat és az új mérleget belökte a kanapé alá. Kikapcsolta telefonját és csavart még egyet. Minden egyes agysejtje vágyta azt az ismerős ízt és az áhított bizsergető, zsibbasztó érzést. Az öngyújtó sárga lángja és a vörösen izzó parázs pattanásig feszítették idegeit. – Ez az! – nyögte maga elé az első slukkal. Kéjes nyögések hagyták el ajkát, majd belefeledkezett a kékesszürke ködben játszi könnyedséggel vándorló hullámokba.
Küzdj! – kiáltott fel artikulátlanul, amikor az oszló füstköd mögött meglátott egy molylepkét, aki élet-halál harcot vívott a spotlámpa csalogató fényével. – Küzdj!
Olyan hirtelen aludt el, hogy fel sem fogta, álom a valóság, vagy a valóság az álom?
– függöny –
Meglepődve, szorongva ült a széken. Látta a talárt, a mogorva urat, aki méltósággal viseli, de nem értette a dolgot. Éppen szóra nyitotta ajkait, és reflexszerűen intett volna kezével, de torkán akadtak szavai és arcára mereven ült ki a döbbenet. Bilinccsel dörzsölték ki csuklóját, és a vezetőszár végén unott, de határozott fejmozdulattal jelezte az őrmester: – Nyugalom! – Mi van? – kérdezte már-már fulladozó hangon. – Kérem, csendesedjen el! – utasította rendre a mogorva úr. A bíró.
A jegyzőkönyvvezető tüsszentése, majd a billentyűzet monoton hangja vette át az irányítást testében. Minden egyes billentyű leütése egy újabb ingert indított el benne, csak ez mentette meg az ájulástól. Maga elé motyogta az előtörő szavakat: tárgyalás… bilincs… őr… bíró… ügyész… Az utolsó szónál fel is kapta a fejét, mert a szintén talárt viselő középkorú férfi felolvasta a vádiratot.
– Szűcs Károly gyanúsítottat a tanúk beszámolói és a lakásában feltárt bizonyítékok alapján vádolom kábítószerrel való visszaélés bűntettével, mely bűncselekmény öttől húsz évig, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtható.
Kialudtak a fények és a függöny is lement! Nevetségesnek tűnő körülmények, de Karcsi még az elhangzottak hatása alatt volt. – Lebuktam? Feldobtak? Életfogyt? Könyörgöm, csak 23 vagyok! Arcát beletemette kezeibe, és éppen zokogásban tört volna ki, mikor feltűnt neki, hogy csuklóiról lekerültek a bilincsek. Hirtelen fények gyúltak, és látta felemelkedni a függönyt is.
– függöny –
– Mi ez már megint? – kérdezte megrökönyödve. Egy kényelmes fotelban találta magát, és ismét nehezére esett felfogni a látottakat. Barátnője labdázott egy hatéves forma kisfiúval. Nevetésük és játékuk valami megfoghatatlan boldogsággal töltötték el lelkét. Szíve is hevesebben kezdett verni, amikor a kezeit megbéklyózó karperecek helyett ujján megcsillant az összetartozást, szeretetet jelképező jegygyűrű. Merengéséből a piros pöttyös labda zökkentette ki, ami a lábához pattant. Dobd vissza, apu! Gyere játszani, drágám! A mondatok egyenként is lesújtóak lettek volna, de mégis örömittasan húzta mosolyra a száját, miközben visszadobta a labdát szerelmük gyümölcsének. – Az én fiam! Szeretlek benneteket és imádok veletek játszani! Csupán arra tudott gondolni, hogy egy boldog család az maga csoda. Felállt a székből, és kezében a labdával várta a fiúcskát.
Ismét kialudtak a fények és a végtelen sötétségnél már csak zavarodottsága volt rosszabb. Elviselhetetlen kényszert érzett, hogy ordítson, kiabáljon, majd fel is tört belőle: – Elég! Mi történik?
– függöny –
A következő pillanatban a talárt viselő úr utasította rendre ismét, mert szerette volna kihirdetni az ítéletet. Karcsi még soha nem érezte magát ilyen rosszul. Forgott vele a világ, émelygett. Csak a szerelmére tudott gondolni, és arra, hogy hol rontotta el. Megint hallotta a vádakat, melyekről tudta, hogy egytől egyig igazak. Félt. Reszketett. – Nem ezt akarom! Érezte, hogy választania kell. Küzdeni azért, hogy a bíró ne mondja végig. Nem mondhatja ki az ítéletet. – Küzdj! – ordította megfeszülve saját magának.
Ekkor ébredt fel és eszmélt rá arra, hogy nem akarja ezt a valóságot. Be kellett látnia, hogy mint a molylepkét a lámpa fénye, úgy csalogatták őt is a látszólagos, felszínes dolgok. A barátnőjére gondolt, és az álomra, ahol boldogok voltak, és a kisfiúra, akinek mindent megadhat. Rádöbbent, hogy küzdeni akar egy álomszerű valóságért, ahol ő maga a darab rendezője. Szűcs Károly hat éve tiszta. Párjával együtt nevelik négyéves kisfiukat. Mindketten egy alapítványnál dolgoznak, ahol kényszerbetegekkel foglalkoznak és a leszokásban segítenek az arra nyitott fiataloknak.
