Együtt a dohányfüstmentes életért

„Csak néha egyszerűen nem sikerül azt az életet élnünk, amelyiket szeretnénk. Mert… bizonyos dolgok rabjai vagyunk. Belőlük vagyunk összerakva.” (Jo Nesbø)

Idén ismét lezajlott egy kiscsoportos foglalkozássorozat a dohányzásról való leszokás támogatására Dr. Bazsika Erzsébet, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Nyugat-dunántúli Regionális Intézet osztályvezető főorvosa vezetésével, és Rezsőfi Johanna bv. hadnagy, reintegrációs tiszt támogatásával. A foglalkozások az általuk ismert módszereken alapultak.

Az első lépés egy egész intézetre kiterjedő kérdőíves kutatás volt, amely alapján felmérték a dohányzási szokásokat, és hogy megközelítőleg hány embert érdekelne a leszokás. Az első foglalkozás tájékoztató jellegű volt. A doktornő előadás formájában beszélt a dohányzásról, annak káros következményeiről, a leszokás lépcsőiről. 

Aki az első találkozáskor úgy döntött, hogy részt kíván venni a csoport munkájában, az egyúttal a közösen lefektetett szabályokat is elfogadta. A csoportban elhangzó személyes jellegű információkat nem lehetett kivinni a csoportból: egymás véleményét, mondanivalóját tiszteletben kellett tartani; kritikát természetesen meg lehetett fogalmazni, de kizárólag kulturált és építő jelleggel. A jelentkezőkből héttagú csoport állt össze. Mindannyian előzetes letartóztatott férfiak. Közülük két fő időközben szállításba került, egy fő pedig szabadult, így a létszám négyre csökkent. A foglalkozások a kultúrtermekben zajlottak nyolc héten keresztül.

A foglalkozások kezdetén beszámolt mindenki arról, hogy hány éve, mennyit dohányzik és milyen típusú cigarettát szív. Feltárták a motivációkat is, hiszen arra kérdésre is megkeresték a válaszokat, hogy ki mi miatt tenné le a cigarettát. A válaszok pedig egyértelműek voltak; volt, aki azért kívánt megszabadulni káros szenvedélyétől, hogy gyermekének ne kelljen passzív dohányossá válnia, volt, aki pénzt akart megspórolni a családjának, de akadt olyan is, aki önmagának akarta bizonyítani, hogy tud változni, változtatni. 

A kezdeti szkepticizmus, ellenállás után – hogy a börtönkörülmények okozta stressz lehetetlenné teszi a leszokást – váratlanul két fő nemdohányzó zárkába kérte az áthelyezését. Eltökélték, hogy leszoknak. Az áthelyezés megtörtént. Egyikük rövidesen visszakérte magát dohányzó zárkába: mégsem tudta letenni a cigarettát. A többiek az ülések előrehaladtával arról számoltak be, hogy már nem olyan automatikusan nyúlnak a cigaretta után. Megfigyelték, hogy mikor érzik legnagyobb szükségét, hogy rágyújtsanak, amihez képest a következő lépcső volt, hogy kevesebb szálat kezdtek szívni naponta. Az elért eredményeket egyrészt egy füzetben jegyezték fel, másrészt a kilélegzett szénmonoxid-mérő készülék számszerűen mutatta a változást. A keletkező feszültség feloldására relaxációs technikát gyakoroltak. Ahhoz, hogy a megszokott mozdulatsor (cigitekerés, rágyújtás) helyett más mozdulatsor váljon megszokottá, cérnaképek készítéséhez kaptak alapanyagot a résztvevők.  

A foglalkozás eredményeképpen egy fő leszokott, három pedig beszámolója és a mért adatok alapján csökkentette a naponta elszívott cigaretták számát. Bár az elért eredmény kevésnek tűnhet, azonban úgy véljük, ha már egyetlen embert megszabadítottunk a rákos megbetegedés vagy a szívroham kockázatától – amit a dohányzás igazoltan okozhat – munkánk nem volt hiábavaló.

A főorvos asszony által benyújtott pályázatnak köszönhetően az intézet egy kilélegzett szénmonoxid-mérő készülékhez is hozzájutott, amit az önkormányzat tartós használatra az intézet rendelkezésére bocsátott. A börtönrádió pedig riportot ígért a sikeresen leszokó fogvatartottal, hogy a többi dohányzó fogvatartott előtt is követendő példaként szerepeljen.