2017. május 24-én intézetünk a Debreceni Kábítószerügyi Egyeztető Fórummal közösen ismét megrendezte a már közel 4 éve sikeresen működő prevenciós programsorozat következő alkalmát a debreceni börtönben. A már szinte hagyományosnak mondható esemény célja, hogy felhívja a résztvevők, az érintettek, vagy velük kapcsolatban állók figyelmét a kábítószerrel összefüggésbe hozható cselekmények súlyosságára, következményeire, hatásaira.
A tanulás óhatatlanul is része az életünknek. Van, amikor saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogy bizonyos dolgok milyen hatással vannak az életünkre. Máskor, s talán sokszor jobb esetben, mások tapasztalatai alapján tanulhatunk, tanulunk, amelynek előnye lehet, hogy nem kell megélnünk olyan fájdalmas dolgokat, mint pl. bűnelkövetés miatti szabadságvesztés érzése, a börtön kemény világa. A program keretében az intézetben dolgozó szakemberek előadásai mellett egy fogvatartott is megszólalt, saját személyes élményeit (öröm és fájdalom) elmesélve kívánta felhívni a résztvevők figyelmét a törvénytisztelő életút és a drogmentes mindennapok fontosságára. A szabadságvesztését töltő érintett beszélt arról, hogy hogyan került kapcsolatba a kábítószerrel, hogyan változtatta meg a szer negatív irányba az életét, hogyan tette tönkre családi kapcsolatait. Mindezeken felül azt is megosztotta a részt vevő hallgatósággal, hogy hogyan éli meg a szabadságelvonással járó érzéseket. Nagyon sok mindent, amelyek nap mint nap körülvesznek minket, csak akkor tudunk értékelni, amikor már észrevesszük, hogy nincs, vagy nem része a mindennapjainknak a maga természetes valójában.
Jelen cikk részét képezik azok az írások, amelyeket szociológus hallgatók írtak az előadás kapcsán bennük felmerült érzésekből. Azt gondolom, hogy a visszajelzések önmagukért – és persze a program folytatásáért – beszélnek.
Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet – élménybeszámoló:
2017. május 24-én nekünk, szociológia szakos hallgatóknak, terepgyakorlat óránk keretében lehetőségünk nyílt betekinteni a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézmény működésébe, mindennapjaiba, feladataiba. Ez volt az a helyszín, ami mindenkit egytől egyig érdekelt, hisz a börtönéletről, a fogvatartottak helyzetéről senki sem tud sokat kívülállóként.
Hálásak vagyunk, hogy az ott dolgozók meglehetősen kötött napirendjük ellenére tudtak minket fogadni reggel fél 9-kor. Miután túl voltunk a szigorú ellenőrzéséken, az imaterembe kísértek minket, ahol Kertész János bv. alezredes beszélt az intézmény történetéről, feladatairól, pályázatairól, munkalehetőségeiről és tréningjeiről. Ezt követően egy fogvatartott, aki előzetes letartóztatásban van már kilencedik hónapja, elmesélte élettörténetét, amely mindenkit megérintett és azt hiszem, kellőképpen okultunk belőle. Úgy vélem, az érintett fogvatartott hatalmas elismerést érdemel. Empátiával, de ugyanakkor sajnálattal töltött el a története, mert a család az, amit senki sem akar elveszíteni. Elmondta, hogy eleinte a gyermekeinek akart minél jobb helyzetet teremteni, de később ez az út vezetett ahhoz, hogy távolabb került tőlük és elveszítette az egyik legfontosabb emberi jogát, a szabadságát. Azt gondolom, hogy egy ember személyes tapasztalatánál nincsen jobb prevenciós eszköz, hiszen ezek nem csak üres szavak voltak. Jó volt azt tapasztalni, hogy az előadást tartó fogvatartott nem panaszkodott, mindössze elmesélte a történetét, miközben erősnek tűnt, és reményekkel, tervekkel telve beszélt jövőbeli céljairól. Véleményem szerint ehhez hozzájárult az is, hogy az intézményben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az elítélteknek a szabadulás után minél könnyebb legyen visszailleszkedni a többségi társadalomba és legyen erejük bebizonyítani, hogy nem kell őket stigmatizálni, hiszen annak ellenére, hogy a múltban elkövettek egy bűncselekményt, ugyanolyan emberek, mint azok, akik megbélyegzik őket. Rendszerint nem gondolunk bele abba, hogy kellett legyen háttere annak, amiért így cselekedtek, mivel senki sem születik bűnözőnek. Azonban a társadalmi integráció mellett fontos a munkaerő-piaci integráció is, melyet szintén segít az intézmény különböző munkalehetőségekkel, tréningekkel és szakkörökkel. Előfordul, hogy egy egykori fogvatartott szakmai tudással kerül vissza a munkaerő-piacra, amely előnyhöz is juttatja, tehát mindenképpen megtérül, ha a bent töltött idejét tanulással tölti. Viszont a munka mellett az is ösztönözheti őket, hogy a dolgozó elítélteknek ki van alakítva egy olyan helyiség, amely tágasabb, jobb állapotúak benne a bútorok és barátságosabb a környezet. Azt gondolom, ha egy fogvatartott ebben az intézményben kihasználja a lehetőségeket, akkor nem esik vissza, fejlődik, és sokkal könnyebben tud majd integrálódni a társadalomba és jövője nem lesz kilátástalan.
Kétségkívül olyan tapasztalatokat, benyomásokat szereztünk ezalatt a pár óra alatt, amely életünk végéig el fog kísérni, akár óva intve attól, hogy bűncselekményt kövessünk el, akár arra ösztönözve, hogy később ezeket az intézményeket és tevékenységeiket segítsük.
Élménybeszámoló a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben tett látogatásomról:
2017. május 24-én a Debreceni Egyetem szociológus hallgatójaként egy gyakorlati óra keretein belül nyílt lehetőségem látogatást tenni a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben. Laikus, hétköznapi emberként nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mégis mi fog itt várni rám. Nos, azt kell hogy mondjam, a látogatás minden elképzelésemet felülmúlta. A légkör nagyon nyomasztó, már az első pillanatokban is érződik a vasszigor, amely a továbbiakban csak erősödik, természetesen nem meglepő módon. Látogatásunk első harmadában betekintést nyerhettünk a börtön életébe, információkat kaptunk a hétköznapokkal kapcsolatban. Sok meglepő dolog hangzott el, melyekről nem volt eddig tudomásom. Ilyen volt például, hogy a fogvatartottak jogilag munkára vagy tanulásra kötelezettek, hogy az előzetes letartóztatásban lévő személyeknek – amennyiben az ügyészség úgy rendelkezik –, tiltott a kapcsolattartás az ismerősökkel illetve a családtagokkal, s csak a jogi képviselőjükkel érintkezhetnek. Különös volt, hogy az előadást egy imateremben tartották, az intézmény 2. emeletén, amely, mint később megtudtuk, eredetileg zárkaként funkcionált. A legmegdöbbentőbb része a látogatásunknak ekkor még azonban hátra volt. Körülbelül egy fél órája tarthatott a prezentáció, amikor egy férfi belépett az ajtón és helyet foglalt az imaterem egyik végében. Úgy gondoltam, valószínűleg ő is az intézmény dolgozója, ám – mint ahogyan kiderült – egy fogvatartott férfi volt, aki egy önkéntes, resztoratív program résztvevője, s életében első alkalommal egy jóvátételi prevenciós előadást tartott nekünk. Véleményem szerint az előadása maximálisan elérte a kívánt hatást, ugyanis mélységesen a gondolataimba temetkeztem a prevenciót követően, s még az intézmény elhagyása után több órával is a fogvatartott férfin és az életén gondolkoztam. Elgondolkodtatott a tény, hogy milyen könnyen kerülhet valaki egy függőség fogságába, lerombolva vele kapcsolatokat, családokat, életeket. Bár tudtam azt, hogy egy, az intézet által fogvatartott személy áll velem szemben, mégsem éreztem őt veszélyesnek, a mondandója pedig érzékenyen érintett, mivel láttam az arcán, hogy teljes mértékben megbánta azt, amit tett, s mindent megtenne azért, hogy megóvja családját az általa okozott szenvedésektől.
Úgy gondolom, az ilyen jóvátételi prevenciók pozitív hatással lehetnek mind a fogvatartottak, mind pedig a hétköznapi emberek számára, hiszen a fogvatartott kifejezheti megbánását, s tehet valamit a társadalom érdekében, az embereket pedig elgondolkoztatja, s elrettentő példaként talán meggátolja abban, hogy bármiféle illegális tevékenységet folytassanak. (Bezeg Viktória)
Börtönlátogatás
Az iskolánkban néhány éve dolgozik egy személy a rendőrségtől. Ő Kövér István őrnagy úr, aki – bevonva minket is az előadásba – rendhagyó osztályfőnöki órákat tart számunkra. Ezeken az órákon mindig nagyon sok érdekes és hasznos információt hallunk. Ő gondoskodik arról is, hogy bizonyos helyzetekben helyreigazítson bennünket, vagy egyszerűen tanácsot ad, mikor mit kell és lehet tennünk annak érdekében, hogy a törvény kereteit betartva éljük mindennapjainkat. Az osztályfőnökünk nemrégiben jelezte, hogy az őrnagy úr közreműködésével lehetőségünk van ellátogatni a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe, ahol szemtanúi lehetünk, milyen körülmények között töltik büntetésüket a fogvatartottak. Az osztályból összesen hárman mentünk. A kijelölt napon az előzetesen egyeztetett időpontban és helyen találkoztunk, majd együtt léptünk be az intézménybe. Különleges érzés volt, ami végigkísért bennünket az ott töltött néhány órán át, pedig pontosan tudtuk, hogy számunkra nyílik az ajtó, és mehetünk a magunk útján. Két középiskolából közel 40 diák és néhány felnőtt kísérő vett részt a látogatáson. A program tájékoztatással kezdődött. Egy pincehelyiségbe kísértek bennünket, amiről később kiderült: ott szoktak találkozni a fogvatartottak a hozzátartozóikkal. Itt beszélt az egyik alkalmazott az intézményről, a napirendről, a fogvatartottak összetételéről. Megtudtuk többek között, hogy akik bekerülnek, az előírt tevékenységeken túl mivel foglalkoznak, mivel tölthetik az idejüket. Elmondták, hogy alakítottak ki imatermet, tantermet, és egy kis könyvtárhelyiséget is. A férfiak közül jelenleg többen festő szakmát tanulnak, a nők számára pedig szerveznek kézműves foglalkozásokat. A tájékoztató után tehettünk fel kérdéseket. Többen is kíváncsiak voltunk, hogyan történik a fogvatartottak felvétele, beilleszkedése, mert erről volt némi információnk. Érdeklődtünk a látogatásokról, a kapcsolattartás formáiról, a tisztálkodási lehetőségekről is. Ezt követően bejött hozzánk egy fiatalember – egy fogvatartott –, aki a saját történetét ismertette velünk. Megtudtuk, hogy pénzhamisítás miatt került rács mögé, és hogy a közeljövőben szabadul. Gondolatainkba mélyedve hallgattuk. Meggyőző volt az a kijelentése, hogy a jövőben nem kerül összetűzésbe a hatósággal. A törvények, jogszabályok betartására figyelmeztetett bennünket is. A fiú elszántsága megrendített bennünket. Becsültük, hogy kiállt elénk, és felvállalta, amit tett. Az osztályfőnökünkkel együtt úgy döntöttünk, visszajelzésként írunk neki néhány sort, hogy ezzel is biztassuk, erősítsük őt. A fiatal fogvatartott meghallgatása után az épület legfelső szintjére kísértek bennünket, ahol lehetőségünk volt belépni minden helyiségbe, ahol az fogvatartottak is megfordulnak. Láttuk az egy, a két és a sokszemélyes zárkákat, és a biztonsági elkülönítő helyiséget is. A fogvatartottakkal nem találkoztunk. Ők a látogatás ideje alatt dolgoztak vagy az oktató helyiségben tartózkodtak. Érdekes volt, hogy az elmondottak alapján a távollétükben is érzékelni lehetett, hogyan töltik a napjaikat. Láttuk a rendben hagyott ágyakat, takarókat. Látszott, hogy mindennek megvan a helye. A látogatás közben nemigen beszélgettünk egymással, legfeljebb kérdeztünk. A program végén, amikor elindultunk az iskolába, egyfajta megkönnyebbülés volt látni, amint az utca embere szabadon jár-kel, teszi a dolgát, és felszabadult. Jólesett érzékelni a tágas teret a rövid bezártság után is. Jó látni, hogy működik ez a program, hogy van olyan szervezet, amelyik lehetőséget teremt a fiatal korosztály számára a büntetésben lévő emberek körülményeinek megismerésére. A börtön falait megpillantva a mindennapi utazások során folyamatosan felidéződnek bennünk azok a képek, amelyeket akkor, azon a napon raktároztunk el magunkban. Úgy gondoltuk, ennek a látogatásnak akkor van igazán értelme, ha van módunk a későbbiekben is erről szót váltani egymással és a társainkkal. Mi – néhány héttel a látogatás után – a saját osztályunkban folytattuk a beszélgetést diszkréten, komolyan, természetesen az iskolarendőr részvételével. A téma mindenkit érdekelt. Többen mondták, hogy szívesen részt vennének egy hasonló programon, ami a szervezők – a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum és a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet – elmondása szerint 2011 óta működik eredményesen, havi egy-két látogatás szervezésével. Mitől eredményes? Szerintünk a bent lévők számára azért hasznos, mert lehetőséget kapnak arra, hogy elmondják, mi az, amire fokozottan oda kell figyelni a civil életben annak érdekében, hogy senki se kerüljön konfliktushelyzetbe a hatósággal, a jogszabályokkal. Egy-egy ilyen alkalommal szélesebb körben is el tudják mondani, amit magukban nyilvánvalóan nagyon sokszor megfogalmaznak: őszintén megbánták, amit tettek, és minden vágyuk az, hogy a családjuk körében újra szabadon élhessenek. Nekünk azért fontos egy ilyen látogatás, mert szembesülünk azzal, milyen sors vár az emberi együttélés szabályait semmibe vevő, a mások kárát kereső emberekre. A látogatás hatására elkezdtük értékelni a szabadságot, ami eddig természetes volt számunkra. Korábban eszünkbe sem jutott, mi lenne, ha elvennék ezt tőlünk. Átgondoltuk azt is, hogy akár az iskolai szabályok megszegése is egyfajta szabadságvesztéssel jár, hiszen korlátok közé kerülünk, többen figyelnek ránk, és bármi történik, a rendbontók válnak először gyanússá. Beláttuk, hogy nálunk minden figyelmeztetés a tanulók javát szolgálja, és ez így helyes. Csak remélni tudjuk, hogy a büntetésüket töltő emberek is tanulnak a saját esetükből, és visszatérve a civil életbe jó útra térnek. (Kiss Lóránd, Szedlár Balázs, Zoltai Tünde 12/1 osztály DSZC Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája)